Az utóbbi időben felerősödtek azok a hangok, amelyek azt hangoztatják: az értelmiségiek ne szóljanak bele a politikába, a politikusok dolgába. Különösen igaz ez, amikor kívülről jövő kritika éri a rendszer működését.
De mégis, miért gondolják a politikusok és az adott holdudvar gondolkodói, hogy rajtuk kívül senkinek semmi köze a politikához? Roppant egyszerű a válasz: mert a tudós öregek így gondolják és e szerint a képzet szerint oktatták a jelen gondolkodóit és a oktatják a következő generációkat. A tudós öregek nem egyebek ebben az esetben, mint Bihari Mihály (volt és jelenlegi alkotmánybíró, egyetemi tanár) és Pokol Béla (sokfelé megfordult gondolkodó, egyetemi tanár). Ők ketten jegyzik a hazai politológusképzés alapkönyvét, tehát bárki, akit érdekel ez a téma, legalább két félévet eltölt majd a Politikatudomány című könyvükkel az egyetemi képzése keretein belül. (Figyelem, száraz rész jön.) Ebben a könyvben szerepel egy elmélet, melynek a lényege a következő: a politika, mint társadalmi alrendszer teljesen elkülönül a társadalom többi alrendszerétől; ezek között az alrendszerek között semmilyen kapcsolat nincsen, bár bizonyos csatornákon keresztül az igények (inputok) eljutnak a politika alrendszerébe, ami ezeket az információkat döntésekké (outputokká) konvertálja. [Ez a politika struktualista-funkcionalista elmélete.] Ez az elmélet egy tökéletes társadalomban megállná a helyét, de mint tudjuk, az ember tökéletlen, a társadalom különböző alrendszerei pedig minduntalan összekapcsolódnak - akár a legváratlanabb kapcsolódási pontok mentén is - és mindennek a közepében helyezkedik el a politika. Gondoljunk csak bele, a különböző minisztériumokon belül hány államtitkárság működik, hogy felügyeljen egyes területeket - oktatás, egészségügy, agrárium, gazdaságpolitika... - és ezeket a szerveket szakmai szempontok mozgatják, mert döntően szakemberek (az adott területre specializálódott értelmiségiek) dolgoznak bennük, de a döntés mindig a politikáé, mert a) szakemberek középszintnél magasabbra nemigen kerülnek b) az államtitkárságokat és a minisztériumokat a politika felügyeli c) a döntéseket a választott képviselőkből álló Parlament hozza, ahol a képviselőket kötelezi a frakciófegyelem d) a politikai akarat nem mindig esik egybe a szakmai érdekkel.
Tehát hogy is van ez? Ha a politika avatkozik be a különböző társadalmi rendszerekbe, az rendben van, de ha ezek a rendszerek szeretnének közvetlenül hatni a politikára, az már nem helyes, sőt, visszataszító!
A fentebbi kérdés eldöntését mindenkinek a saját józan belátására bíznám. Mindazonáltal a 'belebeszélés' kérdésének van egy sokkal mélyebb, ki nem mondott vonulata is. Egyrészt az értelmiség lenézése a politika részéről, másrészt a politika felsőbbrendűségi érzése minden más társadalmi réteg ellenében.
A politika jó ideje úgy kezeli az értelmiségit, mint aki csak naphosszat ül a seggén, nem csinál semmi produktívat és túrja az orrát, vagy 'talicskával tolja haza a közpénzt!' (sic) De ez az álláspont a legnagyobb jóindulattal is erősen vitatható. Hiszen értelmiségi mindaz, aki olyan tudással rendelkezik, amivel képes képet alkotni egyes intézkedések helyességéről, helytelenségéről, hasznosságáról. Tehát egy közgazdász ugyanúgy értelmiségi, mint egy pedagógus vagy filozófus. A gondolkodó embereket lenézni pedig soha sem jó dolog, mert a megfogalmazott gondolataik idővel átszivárognak más társadalmi csoportokba - ezért hívjuk az értelmiségit véleményformálónak.
A politika (vagy bármely társadalmi csoport) felsőbbrendűségi érzése pedig régi magyar hagyomány. Hiszen a magyar történelemben mindig voltak olyan alakok, csoportok, osztályok, amelyek jobban tudták, hogy mi kell a népnek, mint a nép maga. Ezt a provincializmust nem akarja meghaladni a társadalom, mert sokkal kényelmesebb ülni az akolmelegben és kikapcsolt aggyal menni a bölcs vezető(k) által kijelölt irányba, mint esetlegesen végiggondolni, hogy éppen mi a tét és miről 'döntenek a fejek fölött'. [Fejek fölötti döntés egy demokráciában nincs: egy képviselőt a választóinak szembesíteni kell tudniuk a döntései következményével, erre pedig a képviselőnek meg kell teremtenie a lehetőséget. Ebből is látszik, hogy nem igazi demokrácia az, ahol a képviselő nyugodt szívvel elsumákolhatja a fogadóóráit, a választói pedig nem követelik a fejét a helyi pártiroda előtt.]
És a longshot zárógondolatnak: a rendszerváltás megadta a döntés szabadságának lehetőségét az embereknek. Az emberek pedig úgy döntöttek, hogy nem döntenek, mert kényelmesebb, ha csak követik a csordát a kijelölt irányba. Nem hiába szállóige: "A legvidámabb barakkból a legnehezebb a szabadulás."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése