Tegnap, úgy érzem, megvilágosodtam. Úgy érzem, értem, hogy a mindenkori hatalom miért kezeli olyan mostohán a művészeteket, mindenek előtt a színházat.
Mert kikezdi a helyzetlátás/valóságérzékelés területén a hatalom monopóliumát. Ez pedig nem helyén való, mert az aktuális hatalom nagyon kevés esetben tervez/lát tovább a következő választás dátumánál. Ebben a közegben pedig csak a győzelmi jelentéseknek, dicshimnuszoknak és alákérdezéssel kisegített interjúalanyoknak van helyük. A kőszínházak és független társulatok azonban, helyzetükből adódóan, lakmuszpapírként szívják fel a legkülönbözőbb hatásokat, amik a legtöbb esetben nincsenek összhangban az elvárt/megálmodott társadalmi valósággal.
Holott a legelemibb érdek lenne erre a kritikára hallgatni, hiszen ami itt megjelenik, az még kezelhető! Azonban a hatalom meggyőzi birtoklóit, hogy omnipotensek és omnikompetensek, tehát kritikának nincs helye személyük/tevékenységük irányában. Éppen ezért puszta hatalomféltésből kultúrharcot hirdetnek a monopóliumot kikezdő intézmények ellen és hadba küldik saját potentátjaikat és behülyített sznobjaikat, akiket stafírunggal és kedvükre való giccsel jutalmaznak.
