A jobboldal gondolkodói holdudvara még mindig a spájzben lapuló kommunistáktól retteg, és a 2002-es elbukott választásokon kesereg. Bár (szerinte) a kommunizmus a berögződésekben él tovább, semmi jele nem látszik annak, hogy az uram-bátyám és illetékes elvtárs rendszere megváltozna ez alatt a jobboldali kurzus alatt, a szellemi holdudvar meg kísérletet sem tesz arra, hogy a politika véleményformálóit ráébressze a változtatás szükségszerűségére. A 2002-es választási vereség kapcsán meg elfelejtik, hogy a 1998-2002-ciklus nem volt a jó kormányzás abszolút mintapéldánya. Akkor nem azért vesztett Orbán és a Fidesz, mert a szocialisták olyan fenomenálisak voltak, hanem mert a jobboldal ellen több érvet találtak a választók, mint mellette. Mert bármennyire is szeretnék hinni, az a ciklus nem volt egy sikertörténet. Látványos dolgok történtek, de érdemiek nem.
Továbbá a hazai jobboldal meg van győződve arról, hogy a Nyugathoz és Brüsszelhez való közeledés az egyenértékű a keleti blokkba való betereléssel. Hogy a nyugati orientáció hívei csak saját egzisztenciájuk biztosításának érdekében állnak ki a közeledés mellett, ráadásul, hogy nincs közös európai értékrend, hanem értékrendek vannak. És hogy csak akarni kell, és a magyar érdek is olyan súlyú lesz, mint az angol vagy a francia. A legutolsó gondolatról, nem tehetek róla, a mese jut eszembe, amiben a varangyos béka nagyobbnak akart látszani a tehénnél, és addig nyelte a levegőt, amíg ki nem durrant. Való igaz, fontosak a nemzeti érdekek. De a realitásokat is észben kell tartani: egy 9 milliós ország érdekérvényesítő képessége a nullához közelít, a gazdasága meg leginkább másoktól függ. Éppen ezért nagy és erős barátokra van szüksége, hogy sikeresen tudja érvényesíteni az igényeit, cserébe pedig ahol tud, besegít a barátainak és úgy általában támogatja őket. Éppen ezért kijelenthetjük, hogy a Nyugathoz, és azon belül Brüsszelhez való közeledés, és úgy egyáltalán, a mind szorosabb integráció az egész európai közösség jól felfogott érdeke. Ha azt akarjuk, hogy Európa ne tűnjön el a süllyesztőben, akkor a közös érdeket kell a nemzeti érdek elé helyeznünk! Maradjon meg a nemzettudat! Maradjanak meg a nemzeti fociválogatottak! De igenis össze kell kapaszkodnunk és együtt kell lépnünk! Nem pedig huszonháromszor megerősíteni minden racionális döntést. Csak azért, mert valami nemzeti, nem biztos hogy többet érünk vele. Azt állítani, hogy az integrációt meg csak egzisztenicaféltésből szorgalmazzák azok, akik az egyesült Európában látják a jövőt, felháborító. Azonban az igaz, hogy nem csak egy európai értékrend van. De ezek az értékrendek nem állnak szemben egymással. Közös alapokról fakadnak, kiegészítik egymást, és egymás mellett léteznek. És bár való igaz, vannak antiszemita, idegengyűlölő értékrendek is, azok nem képezik a közös konszenzus részét.
Ez a két írás (Az ostromlott erőd; Győzhetnek-e a magyarok?) jobban megvilágítja a honi konzervativizmus állapotát, mint sok könyv és elemzés. Ez a két írás vallomás. Hogy a hazai konzervativizmus olyan messze van az európai konzervativizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől; hogy a a hazai konzervativizmusnak fogalma sincs Európáról és az európai valóságról; hogy nem tudja, miért tekintenek rá úgy, mint a naftalinból előhalászott bocskaira; hogy nincs jövőképe, csak ellenségéképe, ami nélkül nem tudja meghatározni önmagát. Ezek az írások bebizonyítják, hogy nem csak a politikusok felelősek a mai magyar jobboldal állapotáért, hanem a holdudvadba tartozó gondolkodók is. És ez azért elszomorító, mert nem látszik semmyilyen új árnyalat a horizonton, mindenki csak az "öregeket" másolja és ismétli.
